Faymann pragmatikus baloldali politikusnak számít. Politikai profilja nem mutat erős kontúrokat, de megbízhatóan, nagyobb megrázkódtatások nélkül  látta el a kormányfői feladatokat. Különösebb affinitása a külügyekhez soha nem volt, talán ezért is történhetett meg az, hogy pont egy ilyen kérdésben botlott el. Természetesen a menekültügyről van szó.


A kancellár saját magához képest szokatlan módon, tavaly nyártól harsány migránsbarát politikába kezdett. Igazodott Berlinhez, ahogy azt a korábbi években mindig is tette. Remélte, hogy a nyitott ajtók politikájával végre megnyerheti magának az SPÖ balszárnyát, azokat a politikusokat, akik mindig gyanakodva néztek rá. Csakhogy ez a politika egy több ismeretlenes képlet volt, amelyet egyesek, mint például a magyar miniszterelnök, az első pillanattól fogva átláttak, mások pedig vagy nem látták, vagy nem akartak tudomást venni róla.

Werner Faymann nagyon rövid időn belül teljes, 180 fokos fordulatot hajtott végre. A maximumra pörgetett „Willkommenskultur”-tól a kerítés leírására szolgáló „oldalelemekkel ellátott ajtókon” át a határok lezárásáig jutott el. A kapkodó, elsietett lépések a hitelesség feléléséhez vezettek.

Emlékezhetünk rá, voltak olyan momentumok a tavalyi év során, amik nekünk, magyaroknak is fájtak. A migránsválság során a holokauszt-hasonlatot Budapesttel szemben fegyverként bevetni bántó volt és visszafelé is sült el. Nem szabad ugyanakkor azt sem elfelejteni, főként most, amikor Faymann politikai pályájának legnehezebb órája ütött, hogy az, amit az osztrák kancellár az utóbbi időben a menekültkérdésben mondott, az felelős politikai vezetőhöz illő magatartás volt.

A baloldali választóknak és főként a bázisnak azonban mindez túl gyorsnak bizonyult. Amikor a napokban a párt egyik vezéralakja, a bécsi polgármester gyakorlatilag kivette a pártelnök-kancellár kezéből a belső válság rendezésének a kérdését, sőt, amint azt a sajtó is megírta, a fővárosi tanácsnokhölgyek közül többen egyfajta puccsal próbálkoztak, Faymann helyzete már nem volt tartható. Politikailag és emberileg is érthető döntést hozott.

De mi az oka ennek a nagy idegességnek?  A jelenlegi krízis kiindulópontja tavaly ősz volt, amikor az SPÖ úgy látta: a nagy jelentőségű bécsi tartományi választást menekültbarát politikával lehet megnyerni. Jelentős veszteségek árán ugyan, de győztek a fővárosban. A társadalom azonban már inkább restriktív menekültpolitikát akart.  

Közben pedig küszöbön állt az elnökválasztás, aminek kifejezetten nagy tétje van. Tudni kell, hogy Ausztria államfőjének jelentős kompetenciái vannak: a kancellár és a kormány tagjainak kinevezése; a kormány elbocsátása minden előzetes (parlamenti) aktus nélkül; a miniszterek kinevezésének megtagadása; a kormány javaslata alapján a parlament feloszlatása.

A pártelnök Faymann tudta, hogy a „Willkommenskultur”-ral elbukják az elnökválasztást, ezért gyorsan és radikálisan megváltoztatta a politikáját. Azzal azonban sem ő, sem a többi párt nem számolt, hogy mennyire változóban van a közhangulat.

Az FPÖ már hónapok óta masszívan vezeti az összes közvélemény-kutatást. Várható volt, hogy a jó fellépésű és összeszedett Norbert Hofer szabadságpárti elnökjelölt jól fog szerepelni, de az, hogy gyakorlatilag tönkrever mindenkit, az a legtöbb megfigyelőt meglepte. Nézzük a rideg tényeket: az FPÖ-s Norbert Hofer 35,1%-ot szerzett, őt követi a Zöldek „nagy öregje”, Alexander Van der Bellen 21,3%-kal – ők ketten kerültek be a május 22-i második fordulóba. A szociáldemokrata és a néppárti jelöltek, az igen tekintélyes politikai múltra visszatekintő Rudolf Hundstorfer és Andreas Khol 11,3, illetve 11,1%-ot kaptak. A függetlenként induló, de jelentős támogatókat maga mögé állítani képes Irmgard Griss asszony majdnem meglepetést okozott: 18,9%-kal a harmadik helyet szerezte meg a két köztársaság-alapító és jelenlegi kormányzó párt mögött.

A politikai földindulást igen eltérő stratégiákkal kezelik a pártok. Az FPÖ magabiztosságot sugároz, Hofer pedig folytatja jól felépített kampányát. Az ÖVP a szokásos önmarcangolás helyett hallgat, és a háttérben rendezi a sorait. Az SPÖ ugyanakkor látványos és nyilvános vitába kezdett a párt vezetéséről és az irányvonalról. Rossz pillanatban és fatális szétszaggatottságot mutatva. Faymann úgy érezte, lépnie kell, ha az önbecsülését meg akarja őrizni és a párt zuhanását meg kívánja állítani.

A kampány szempontjából a kulcskijelentés a baloldal részéről az volt, amikor nemrégiben, de már az első elnökválasztási fordulót követően Erich Foglar szakszervezeti vezető az SPÖ jelenleg érvényes programjával szembemenve kijelentette: nem szabad kizárni a közös kormányzás lehetőségét a Szabadságpárttal. Ezzel megüzente a szociáldemokrata választóknak: nyugodtan szavazhatnak Hoferre a második körben. Faymann számára ez is sok lehetett: a valóban létező pragmatizmusába az FPÖ-vel kötendő koalíció már nem fért volna bele ez, közismert tény volt.  

A Szabadságpárt a nagynémet-liberális gyökerekből elindulva az osztrák patrióta vonalig nagy utat járt be. Jörg Haider 1988-ban még úgy látta, Ausztria egy „ideológiai torzszülött”, ma Strache azt mondja: „Ausztria mindenekelőtt!”. A párt tagja vagy jelöltje soha nem töltött be államfői és kancellári tisztséget, a legmagasabb közjogi funkció az FPÖ számára a parlament harmadik elnöki posztja volt. Ebből a tisztségből indult az elnökválasztáson a stájer születésű, de burgenlandivá lett Norbert Hofer. Az államfőjelölt Pinkafőn (Pinkafeld) lakik, ami kőhajításra van a hajdanán magyar Őrvidék egyik legmagyarabb községétől, Felsőőrtől. Hofer ezért igen jól ismeri a magyarokat és a pártjához hasonlóan híve Orbán Viktor migrációs politikájának.

Az FPÖ-s siker titka több faktorban is keresendő.

Mindenekelőtt ott van a háttérben az SPÖ-ÖVP-kormányzás közel hetven éve. Az az érzés, hogy bármi történik, a valódi hatalmat jelentő posztokon úgyis a „vörösök” és a „feketék” osztozkodnak. Nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a választók nem szeretik a liberális demokráciákra jellemző politikai karantén-gondolkodást. Az FPÖ-t a Schüssel-kormánnyal szemben bevezetett, átgondolatlan uniós szintű szankciók után politikailag elszigetelték és ebből a mai napig sem tudott teljesen kitörni. Ugyanakkor kevesek által ismert tény: az FPÖ ma már a kilencből négy tartományban kormányzati tényező.

Mi lesz most? Először is: semmi különös, Ausztria kap egy új kancellárt és kormányt. Másodszor: az elnökválasztás esélyese továbbra is Hofer. Hogy a saját legitimációját erősítve az új kabinet kezdeményezi-e a nemzetgyűlés feloszlatását és az előrehozott választást, ma még nem tudható, a két koalíciós partneregyelőre vitázik erről.

Egyelőre még nem kell számolni azzal, hogy Ausztriának hamarosan szabadságpárti kancellárja lesz. Ami most zajlik, az voltaképp az FPÖ „domesztikálása”. Az SPÖ most jó előre lefektette az alapját annak, hogy ha más konstelláció nem marad, ők kormányoznak akár a sokszor elátkozott Szabadságpárttal is. És az ÖVP? Faymann menekültügyi pálfordulásának a koalíción belüli hajtóereje a Néppárt volt. Ők minden irányban nyitottak.  

Mindez ugyanakkor választ is ad a nemzetközi tényezőket (így minket, magyarokat is) leginkább izgató kérdésre, nevezetesen arra, kell-e számolni azzal, hogy nyugati szomszédunk kormányozhatatlanná válik. A fentiek alapján most úgy látom, hogy nem. Lesz nyilván bírálat és támadás Ausztriával szemben, de lesz parlamenti többség is.

Az új, szociáldemokrata osztrák kancellár személyét hamarosan megismeri a világ és várhatóan pozitív lesz a fogadtatás. Teljes mértékben ugyanakkor nem kiszámítható, hogy a külföld miként reagál majd, ha a szabadságpárti Hofert tényleg megválasztják.