A török társadalom szimpátiával és megértéssel figyeli a görög adósságválság újabb és újabb fordulatait. A véleményformáló újságírók, elemzők és egyetemi professzorok, pártpolitikai elkötelezettségeiktől függetlenül, igazolva látják, hogy mindaz, amit a nyugati világ intézményrendszeréről (főleg EU-ról és IMF-ről) gondolnak és írnak, az igaz. Mert megítélésük szerint a nyugati struktúrák önzők, lelketlenek és igazságtalanok. Törökországban eddig csak arról lehetett cikkezni, hogy a törökök mostoha gyermekei ennek a világnak. Most azonban már általánosabbak lehettek a vádak: az EU-ban és az IMF-ben a görögök is törökök sorsára jutottak.  


A török politikai élet szereplői, s benne a török kormány is, megértéssel követik a görög eseményeket. A legutóbbi török választásokon jó eredményt elért 13 százalékos kurd liberális párt, a HDP (Népi Demokrácia Párt) a Sziriza testvérpártjává nyilvánította magát. Ezt saját maga népszerűsítésére is használja, mert a Sziriza népszerű egész Törökországban. Ahmed Davutoglu miniszterelnök múlt év decemberében járt utoljára Athénban. Üzenete akkor egyértelmű volt: Görögország számíthat Törökország támogatására az adósságválságban. Ezt a török kormányfő azóta is hangoztatja. Arról azonban nem sokat hallunk, hogy ez pontokba szedve mit is jelenthet.

A világban, de a magyar közgondolkozásban is, a görög-török viszonyt illetően az él, hogy e két nép képtelen egymással megbékélni, mert közös történelmük rossz szellemként kísért közöttük. Kétségkívül van múltjuk szekrényeiben néhány csontváz. S a görög-török viták a kontinentális talapzatról, a tengeri felségvizekről, valamint a légtérhasználatról máig aktuális kérdések. Ehhez még hozzátehetjük a görögországi török és a törökországi görög kisebbség problémáit is. Mindezek ellenére az elmúlt negyed évszázad a török-görög viszonyban teljesen más volt, mint az 1970-80-as évek hangulata, amikor az athéni vezetés országára nézve a legfontosabb veszélyforrásként tekintett Törökországra, sőt ezzel riogatott, még annak ellenére is, hogy 1952 óta mindketten NATO-tagállamok. A megbékélési korszak 1999-ben vette kezdetét, amikor a törökországi fölrengést követően soha nem látott görög segítség érkezett Izmitbe és más bajba jutott városokba. S ezt követően a két ország viszonya, függetlenül attól, hogy ki volt hatalmon, új kerékvágásba került. Ez a kerékvágás néha kicsit beomlott ugyan, de iránya mind ez ideig egyenesen ívelt felfelé. Jelenleg a két ország között magas szintű stratégiai együttműködés van érvényben, amely évenkénti közös kormányülést ír elő.

A görög-török új viszonyrendszer nem csupán szimbolikus, hanem érdekelvű és reálpolitikai tartalmú is. Törökország a görög üzleti világnak kellőképp nem kihasznált piac, a törököknek Görögország pedig kellőképp nem kihasznált hídfőállás az Európai Unión belül. A két ország energiapolitikai érdekei is egybeesnek: az azeri gázt az EU-ba hozó gázvezeték (TAP) Törökországból fog érkezni Görögországba; hasonló elképzelés van a Déli Áramlatot kiváltó új rendszer kiépítésével kapcsolatban is. Ankara és Athén meghatározó szereplő az EU-t (így hazánkat is) érintő menekültválságban is. A migránsok jelentős része Törökországból jut Görögországba. Brüsszel régóta szeretett volna érdemi és hathatós görög-török együttműködést a menekült-ügy kezelésében. Helyette azonban, hol görög-török egymásra mutogatás zajlott, hol pedig együttműködés, de nem jó értelemben: juttassuk a menekülteket minél előbb tovább az EU magállamaiba, mert ez igazán az ő problémájuk; sőt ez a kérdés még Brüsszel zsarolására is felhasználható.

A görög pénzügyi válságot illetően az ankarai vezetés egyelőre kivár. Annak ellenére is, hogy Törökország hétszer nagyobb, mint Görögország. Pénzügyi teherbírása is jóval nagyobb, mint szomszédjáé. Tom Ginsburg chicagói professzor még a két ország egyesítését is felveti a pénzügyi válság kezelését illetően. De hagyjuk a viccet, mert a helyzet komoly. A görög válság – a forintunk kapcsán is tudjuk – leértékelheti térségünk nemzeti valutáit. A török líra is szinte egy éve lebeg, s ennek oka nem csupán az, hogy a június 7-i törökországi parlamenti választások után elég nehéz Ankarában kormányt alakítani (miként erről már írtunk), hanem a görög válság okozta - az EU egészét és a vele szoros együttműködésben lévőket elért - bizonytalanság is.

A két ország turizmusa közös nyomokon halad az Égei-tengeren: a part menti görög szigetek világa az elmúlt két évtizedben összeforrott a török partvidékkel és fordítva. Athénben és Ankarában is fájó szívvel lehet majd hamarosan konstatálni, hogy az ez évi turisztikai számok minden bizonnyal rosszabbak lesznek, mint az előző éveké. Nemcsak az oroszok vannak kevesebben, hanem a nyugat-európaiak utazási kedve is megcsappant a tragikus tunéziai merényletet követően.

A görög válság útjai egyelőre kifürkészhetetlenek. Talán a delphoi jósdában tudnák megmondani, hogy mi lesz. Ankara az athéni eseményeket feszülten figyeli, mert több olyan lehetséges forgatókönyv is lehet a jövőt illetően, mely a török vezetést fontos lépések megtételére késztetheti. Közben pedig zajlik a török-görög társadalmi, lelki, sőt nemzet-karakterológiai egymásra találás. A bajban, amely Görögországot elérte, új tartalmú török-görög barátság formálódik.