Akik ismerik a világ államberendezkedéseit és alkotmányait jól tudják, hogy az ankarai tervezett államirányítási elképzelés nagyon kilóg a sorból: a világ országainak többségében oly felhatalmazást egy elnöknek, amelyet Erdoğan elnök akar, nem adnak, sőt az ilyen elképzeléseknek ellenállnak. A múltbeli példák sem szólnak ily esetekben sikerekről! Még az oszmán szultánok többségét illetően sem. De azt is tudjuk, hogy a történelem nem mindig az élet tanítómestere. Lehet, hogy annak az irányítási rendszernek az alapjait, amit a Csillagok háborújában láthatunk, Ankarában rakják le? De ne jósolgassunk! Idővel mindent megtudunk.


A kampány Törökországban kemény, s a változtatás hívei szinte mindent egy lapra tettek fel. Ha nincs meg az 50 százalék plusz 1 szavazat, az megkérdőjelezné a jelenlegi török politika létjogosultságát. Ha megvan, lehet az új elnöki köztársasági útján továbbmenni. S legyinteni arra, hogy ez hány 10 millió töröknek nem tetszik. A kampány szinte hisztérikus. Az igenek melletti mozgósítás, a média-kormányzás egész rendszerét igénybe véve, használva a 21. századi kommunikációs eszközök teljes eszköztárát, csúcsra járatva működik. Az ellenek tábora csöndes, mivel eszköztáruk is korlátozott: nem harsány, hanem suttogó. A kormányzat tudja, hogy a halk tömeg még meglepetést is okozhat. A szavazók legalább egyharmadát jelentő kemalisták (a Köztársasági Néppárt – CHP) nemmel fognak voksolni. Őket fogják támogatni a belőlük egykoron kivált radikális nemzetiek (Nemzeti Mozgalom Pártja – MHP) többsége is, kivéve pártelnökük szűk körét. A kurdok többsége is nemmel fog szavazni, amely akár 10 millió szavazatot is jelenthet. Döntő lesz az eredményt illetően, hogy a kormánypárt (az Igazság és Fejlődés Pártja – AKP) színeiben lévő kurd-potentátok mennyi voksot tudnak az igenek mellett az irányításuk alatt élő kurdok között összegyűjteni. Keményen fognak ezen dolgozni, mert a jövőjük függ ettől: ha nincs elég kurd szavazat, nincs rájuk többé szükség Ankarában.

A külföldi voksok száma a fentiek miatt felértékelődött. Most nem parlamenti választásról van szó, amelyet előre hozott voksolással viszonylag könnyen meglehet ismételni, hanem legitimációs népszavazásról. Ha nincs meg a kellő igen, visszájára lehet fordítani a matematikai (a nem-minőségi) többség elvét: miért akar Erdoğan elnök és környezete kisebbségi akaratot ráerőltetni a nemzetre? Külföldön – a nyugat-európai országokban és Bulgáriában – legalább 4 millió szavazásra jogosult török állampolgár él. Köztük vagy legalábbis azon törökök között, akik elmennek szavazni, az elemzők szerint, többségben vannak, akik Erdoğan elnökre voksolnak, s ez így lesz minden bizonnyal a mostani referendumon is. Ezért volt fontos az ankarai vezetésnek, hogy kampányoljanak a nyugat-európai török központokban.

A nyugat-európai kormányoknak nem volt egyszerű dönteniük, hogy az ankarai kampányprogramot miként kezeljék. Elvi (nemzetközi jogi, szuverenitásbeli) és gyakorlati-politikai kérdések is egyaránt felmerültek. Sokan tudják már a világban, hogy a vesztfáliai területi szuverenitás elve és gyakorlata szakadozik. Egyre gyakoribb az, hogy egyes államok mások területén olyan lépéseket eszközölnek, amelyek nem férnek össze a vesztfáliai területi szuverenitás hagyományos felfogásával. Az elmúlt években számos nyugat-európai ország engedte, hogy területükön a török pártok a parlamenti választások előtt kampányoljanak. Maga Erdoğan elnök is járt már korábban ilyen körúton. A jelenlegi referendum azonban új kérdéseket is felvetett. Az a javaslat, amelyről a török nép hamarosan dönt, olyan elképzelés egy ország kormányzásáról, amely nem fér össze a parlamenti demokráciáról vallott európai elvekkel, de gyakorlattal sem. Engedjék meg Berlinben, Bécsben, Koppenhágában, Párizsban és sorolhatnánk tovább a városok nevét, hogy török miniszterek az európai rendszerben (beleértve Oroszországot, s még transzkaukázusi államokat is) elfogadhatatlan kezdeményezés mellett kampányoljanak? A válaszok mindenütt kicsit mások lettek, mert a török népnek alkotmányos joga népszavazáson eldöntenie, mily rendszerben akar élni. Párizsban ezt követték, s a török vezetők kampányolhattak. De a német véleményben is ez jelen volt, mert számos igen-párti ankarai rendezvény volt Németországban. De az is megesett, hogy török miniszterek kampánygyűléseit nem engedélyezték s ezt Ankarában diplomáciai úton előzetesen közölték.

Van más szempont is a külföldi török kampányolással kapcsolatban: a nyugat-európai törökök megosztottak az erdoğani utat illetően. A régóta Nyugat-Európában élő törökök többnyire kemalisták, az elmúlt húsz-harminc évben érkezettek pedig leginkább erdoğanisták. Félő volt, hogy a közöttük lévő ellentétek a tervezett nagygyűléseken összecsapásokhoz vezetnek. Arról nem is beszélve, hogy ezek a csoportosulások az Iszlám Államnak is vonzó célpontjai lehettek volna.

A holland kormány döntése, hogy nem csupán a kampányrendezvényt tiltotta be, hanem a török külügyminiszter repülőgépét sem engedte leszállni s egy másik minisztert pedig eltanácsolt Rotterdamból a főkonzulátus közeléből, nagyon kemény lépés volt. Ha nem a holland választások előtt pár nappal kerül rá sor, valószínűleg más forgatókönyv szerint zajlik le. Valljuk be, a diplomáciában elég szokatlan, hogy egy olyan gépet, amelynek korábban a holland külügyminisztérium repülési engedélyt adott, ne engedjék leszállni, s az engedélyt közvetlenül a leszállás előtt vonják vissza. Más lehetne a helyzet értékekése, ha Hága kezdetektől nemet mond, mint a németek tették ezt. Így, ami történt, nem kétséges, hogy durva diplomáciai sértés. Az utókor majd kideríti, hogy ezt Hágában csupán kapkodásból intézték így vagy Mark Rutte miniszterelnök környezete kiszámította: miként hat a határozott kiállás (vagy épp ennek hiánya) a pár nap múlva esedékes választásokra. Az elemzők szerint hatott, a Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért jobban szerepelt a parlamenti választásokon, mint azt az előrejelzések mutatták.

Erdoğan elnök válasza a holland lépésre, s az azzal egyetértő német, osztrák és más nyilatkozatokra, a törökországi választási kampányban új színt hozott. Nem csak azért, mert a török elnök lenácizta a holland és a német vezetést (AngelaMerkel kancellárnak a török újságokban Hitler-bajuszt rajzoltak és egyenruhát adtak rá), hanem azért is, mert Erdoğan Törökországban nyilvánvalóvá tette: nem tart senkitől, s ő igazán kimondja, mit gondol az álságos Nyugatról. Sőt, még fenyegetett is, amivel hazájában a szultánok egykori erejét idézte fel vagy a régi nagy büszkeséget, amely iránt a törökök között egyre nagyobb a nosztalgia. Mondataival támogatottságát saját táborában erősítette, de harsány szavai e körökön kívül is sok töröknek tetszettek és tetszenek. Hamarosan kiderül, hogy a nácizás mit hoz a konyhára! De az is, hogy a török népnek kell-e a modern bonapartizmus.