Ez nem csak remek szófordulat volt a Szentatyától: ez a közel fél millió ember (Izraelben, Palesztinában és Jordániában: Jeruzsálemben, Betlehemben, Názáretben, Haifában, Ramallahban, Jerikóban, Ammanban, Madabában és más helyeken) a megkövült történelem lélekhordozója; akik a folytonosság okán spirituális kapcsolatot jelentenek a tanítványok és az ókeresztények világával. Fontos, hogy fennmaradjanak, számuk ne csökkenjen tovább, és családi történeteikkel erősítsék a legfőbb keresztény tanítást, mint a hiteles tanúk leszármazottjai: hogy a történelemből át lehet lépni a hit világába, a Názáreti Jézusból Jézus Krisztus lett.


A szentföldi keresztények magját képezik kétezer éve a közel-keleti kereszténységnek. Annak a hol tömb, hol szórvány közösségnek, amely a Perzsa-öböltől terjedt ki nyugatra Észak-Afrikáig és keletre Indiáig. Ez, a pár évtizede még közel húszmillió ember (beleértve a népes koptokat, maronitákat és a szíriai keresztényeket is) az elmúlt két évtizedben a nagy térség egyes vidékein borzalmas szenvedéseket élt át. A legnagyobbat Irakban, ahol a polgárháborús korszakban szinte megsemmisült a legtöbb, egykoron virágzó közösség, amelyekről a francia karizmatikus pap-tudós Louis Massignon (1883-1962) több remek munkát is írt ottani látogatásait követően; mára nem csupán megfogyatkoztak, hanem eltűntek. Nem csak a háború rombolta ezeket a közösségeket, s kényszerített tízezreket kivándorlásra, hanem sokkal inkább a muszlim fundamentalizmus és a politikai iszlám, amelyek képviselői szakítottak a hagyományos iszlám toleranciával; és ahol az új muszlim felfogás harcosai hatalomra jutottak, akár ideig-óráig is, a más vallásúakat kiszorították világukból úgy, hogy még a síita sem kegyelmezett a szunnitának és fordítva: felidézve az európai katolikus-protestáns vallásháborúk 16-17. századi tragikus és esztelen világát. Olyan politikai és vallási eszmék kezdtek terjedni a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, sőt Dél- és Délkelet-Ázsiában, amelyekben a keresztények, mint a Nyugat (beleértve ebbe az Egyesült Államokat, az EU-t, Oroszországot és Brazíliát is) érdekeinek kiszolgálói (a neokolonializmus és a romlást jelentő westernizáció eszközei) pellengérre lettek állítva, és újfajta megbélyegzésüknek globális dimenziói is lettek. Volt, ahol a keresztény közösségek meg tudták védeni maguk, volt ahol nem. Voltak, ahol szerzetesek és papok az életüket áldozták hitükért, sokan pedig arra kényszerültek, hogy elhagyják őseik földjét. Az eredmény szomorú: a térség jelentős keresztény szellemi értékeket is őrző közösségeinek létszáma megcsappant, s egyes szent helyeken már inkább élnek külföldi szerzetesek, mint helyi keresztények. Az iraki és a szíriai harcok közepette a helyzet napról napra romlik.

Joggal kérdezhetik a hívő keresztények és a „jóakaratú emberek”, hogy a nyugati (az euro-atlanti) hatalmak Oroszországgal és Dél-Amerikával együtt miért nem tesznek többet a közel-keleti keresztényekért? Miért nem váltják fel az intő szavakat tettek?

A választ nehéz megadni, és ha ezt tesszük, olyanokat kell kimondanunk, amely világunkra nézve fájdalmas: a keresztény értékek a 21. század politikusainak (élhetnek azok nagy államban vagy kicsiben) semmit, vagy nagyon keveset jelentenek. Csupán szólamok, eszközök a kommunikációs játékokban. Az értékeket felváltották az érdekek és az azzal járó cinizmus. De talán a nyugati világ politikusainak rá kellene jönniük ismét/végre arra, hogy az érdekek értékek mentén is előmozdíthatóak: a keresztény-keresztyén létünk érték, és megkérdőjelezhetetlenül a modernitás alapzata. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a keresztény-keresztyén világ a belső küzdelmek és szakadások ellenére is az értékeket tekintve mindig egyetemes volt, és az is maradt. Az érdekpolitikusoknak ismét/végre be kell látniuk, hogy az értékek melletti kiállás egyben önvédelem és önérdek. Ha kiállunk a szentföldi és a közel-keleti keresztények mellett, azzal önmagunkat védjük, annak a globális nagy fának a gyökerét, amelynek valamelyik ágán éljük mai életünk. A világ politikusainak jó lenne jobban hallgatniuk Ferenc pápára, amikor nagy elődeit – VI. Pált, II. János Pált, XVI. Benedeket – követve, az egyetemes és benne a keresztény szolidaritásra hívja fel a figyelmet és ezért mindennap tesz - ahogy egyébként számos ortodox és protestáns vallási vezető is. Az elmúlt öt évtized pápáinak váteszi intelmei nem csak a hívőknek és a „jóakaratú emberek”-nek szólnak, hanem a politika világának is: értéktisztelet nélkül nincs becsület és tisztes jövő. E gondolat spirituális origója ma is: Jeruzsálem és Betlehem. Ezért is érdemel a szentföldi és a közel-keleti keresztények világa több és cselekvőbb figyelmet a 21. század elején politikailag, vallásilag és bölcseletileg.

 

A szerzőről...

Dr. Hóvári János történész, orientalista, diplomata. Jelenleg a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. 1979 és 1992 között az MTA Történettudományi Intézetének volt munkatársa ezzel egyidejűleg 1984 és 1992 között a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen is tanított. 1992 és 2014 között a Külügyminisztérium munkatársa volt. 2010-12 között a globális nyitásért felelős helyettes államtitkár. Nagykövetként szolgált Tel-Avivban, Kuvaitvárosban és Ankarában. 2008-ban Szlovénia EU-elnökségének munkatársa. Az 1980-as óta folyamatosan publikál történeti, orientalisztikai és külpolitikai vonatkozású témakörökben.