A közgazdász a kilencvenes években bölcs (vagy szerencsés) előrelátással megfogalmazta, hogy a 21. században a társadalmak nem lehetnek egyszerre globálisan integráltak, teljesen szuverének és demokratikusak is. E háromból csak kettőt választhatnak a maga teljességében. Ha ez így van, akkor korunk társadalmainak le kell mondaniuk a globális kereskedelmi és pénzügyi nyitottságról vagy a viszonylag nagy mértékű szuverenitásról, esetleg a demokratikus berendezkedésről.


Az egyik lehetséges választás a globális nyitottság és demokrácia, de ehhez az elmélet szerint gyenge szuverenitás társul. A mély gazdasági integráció megköveteli, hogy a gazdasági tevékenység útjában álló úgynevezett „tranzakciós költségeket” minimálisra csökkentsük. A nemzetállam pedig épp ilyen költséget jelent: az országok számának növekedésével többféle különböző jogrendszer, szabályozási környezet, politika és bizonytalanság keletkezik. Ezért az egyik kiút a globális föderalizmus, ahol a nemzetállamok leépítésével igazítjuk hozzá a politikai struktúrát a globális piachoz. Ezesetben a nemzetállamok szuverenitása mindenképp csökken, ahogy azt az uniós integrációs kísérlet mutatja. A globalizáltság, a politikai-gazdasági integráció létrehozása érdekében rövid távon minden országnak áldozatokat kell hozni, a nemzetállamnak pedig vissza kell szorulnia. A gazdasági globalizációhoz a demokrácia globalizációja, kiterjesztése is szükséges.

Másrészt választhatjuk a globális nyitottságot és szuverenitást is, de ekkor a demokrácia csorbulásával kell számolni. Ha ugyanis a nemzetállamot megőrizzük és teljes globális nyitást valósítunk meg gazdaságilag, akkor biztosan megfeledkezünk a nemzetgazdaság és a hazai gazdasági szereplők igényeiről és ellenvetéseiről, akik korlátozni igyekeznének a gazdasági globalizáció folyamatát.Ez semmiképp sem demokratikus megoldás, de a globalizáció és az ország szuverenitásának összebékítése érdekében az elmélet alapján kemény kézzel, diktárorként vagy egypártrendszerben kell irányítani az országot, ahogy azt Kínában láthatjuk.

Végül, lehetünk szuverén demokrácia is, de akkor a globális tőke- és termékpiacokból kell visszalépnünk. Ezesetben a szakpolitikai döntéseket a közösség a lehető legnagyobb függetlenséggel, a hazai érdekekre fókuszálva hozza meg. A globalizáció ekkor háttérbe szorul, mivel ez a következménye a demokratikus képviselet és a szuverenitás együttes választásának.

Úgy tűnik, hogy a britek és az amerikaiak már-már egyszerre döntöttek a legutóbbi kombináció mellett, felülírva a korábbi irányokat. A trilemmát megfogalmazó Rodrik is úgy látja, hogy az első út, a globális nyitottság és a demokrácia a visszaszorított nemzetállamokkal párosulva nem járható, mivel a demokrácia felsőbb szintre delegálása a gyakorlatban nem működött. Szerinte a 2008-as válságot követően a német merkeli politika, amely a megfelelő válságkezelés helyett Európát északi „felelős” adófizetőkre és fegyelmezetlen déli „költekezőkre” osztotta, megmutatta, hogy a nemzetek feletti demokrácia létrehozása Európában nem sikerült. A demokráciáról ugyanakkor kevesen szeretnének lemondani, sőt azt inkább erősíteni és megőrizni szeretnék, így a kínai modell sem járható út. Marad hát a harmadik lehetőség, amelyben a több globalizációt áldozzák fel a demokrácia és a nemzetállamok megőrzésének oltárán.

A 2017-es év ebben az értelmezési keretben különösen izgalmas lesz, hiszen Franciaországban, Hollandiában és Németországban is választások lesznek, amelyek megmutatják majd, hogy milyen új utakra lépnek majd az egyes országok és mely értékek mellett teszik le a voksukat állampolgáraik.

Ezért is érdemes lesz követni a Messzelátót 2017-ben.

 

http://rodrik.typepad.com/dani_rodriks_weblog/2016/06/brexit-and-the-globalization-trilemma.html